|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Koós Károly 2009. július 4.Szekernyés János és Vicze Károly helytörténeti közléseinek, könyveinek, ismertetőinek köszönhetően megismerhetők Temes megye magyar vonatkozású műemlékei, az 1848-as forradalomhoz, Klapka Györgyhöz, Koós Károlyhoz, Bolyai Jánoshoz kapcsolódó fontosabb temesi emléktáblák, emlékművek. Ujj János helytörténész a minap Szakállháza (Sacalaz) előtt fedezte fel az 1835-ben a Temesvár–Zsombolya közötti út megépítésének emlékoszlopát. Négynyelvű felirata szerint a kövezett út V. Ferdinánd császár és király uralkodása alatt rétháti Kövér János temesi főbíró támogatásával épült, Török András csanádi püspök áldotta meg. Az emlékoszlop mellett tábla hirdeti, hogy a híres bánsági tolerancia szellemében már akkor négy nyelven, latinul, románul, németül és magyarul is kőbe vésték a szöveget. Írják ezt az állam nyelvén kívül angolul, franciául és németül. Magyarul még véletlenül sem. A híres bánsági tolerancia szellemében! A „bánsági tolerancia” már nem felel meg a mai valóságnak. Az elmúlt két-három évtizedben olyan demográfiai változások mentek végbe, amelyek megváltoztatták a Bánság nemzetiségi összetételét. A svábok tömeges kivándorlását követően módszeresen telepítették ide a moldovai románokat. Akadt olyan nap, amikor több vonatszerelvénnyel érkeztek. Szabadon választhattak az üresen maradt sváb házak közül. Olyan házakhoz jutottak, amelyekben parkettázott szobák, csempés fürdőszobák voltak. Ugyanez folyt más megyék sváb településein is. Mit tudnak a beköltözöttek a korábban itt éltek kultúrájáról, hagyományairól, szokásairól? Jóformán semmit. Nincs honnan tudniuk. A nacionalista szellemben, még mindig egyetlen nép érdekeinek megfelelően megírt történelemkönyvekben egyetlen szó sem esik a 18. századi telepesek civilizációteremtő missziójáról. /Ujj János: Egy emlékmű ürügyén. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 4./2011. augusztus 31.Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel. Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni. Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét. A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény. 1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források. Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak. Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni. Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet. Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások. Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás. Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra. Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak. A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is. A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték. Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak. Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem. Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában). Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából. A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén). Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja. A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá. * Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel. Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban. Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is. Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla. * Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét. Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük: Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba. Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján. - 2012. május 4.A szórványban nagyobb a fogyásMinél kisebb a magyarok aránya egy-egy településen, annál nagyobb a magyar lakosság számának csökkenése – hangzott el tegnap Kolozsváron, a népszámlálási adatokat bemutató kötet bemutatóján. Az eseménynek a Markó Béla vezetette Kós Károly Akadémia Alapítvány adott otthont. Noha 13,5 százalékkal csökkent a romániai magyarok száma a 2002-es és a 2011-es népszámlálás között, a csökkenés nem jelentette a magyarság jelentős térvesztését, mert Románia összlakossága is majdnem ugyanilyen arányban (12,2 százalékkal) csökkent - hangzott el tegnap Kolozsváron, a népszámlálási adatokat bemutató tanulmánykötet bemutatóján. A kolozsvári Kisebbségkutató Intézet által kiadott Népszámlálás 2011 – Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében című tanulmányt Kiss Tamás és Barna Gergő népességkutatók készítették. A tanulmány nemcsak a fogyás területi eloszlását és egyéb jellegzetességeit öszszesíti, hanem annak összetevőire is megpróbál magyarázatot adni. Erdélyben kisebb a fogyás Amint Barna Gergő elmondta, míg 2002-ben a magyarok 6,6 százalékát tették ki az ország lakosságának, arányuk a 2011-es népszámlálás előzetes adatai szerint 6,5 százalékra módosult. A lakosság fogyása Erdélyben kisebb mértékű volt, mint az ország más régióiban. Míg a Duna-deltában fekvő Tulcea megyében 9 év alatt 21,5 százalékkal apadt a lakosság, Temes megyében 4,2 százalékos, Kolozs megyében 6,2, Hargita megyében 6,5, Kovászna megyében 7,3, Bihar megyében 8,4 és Maros megyében 8,5 százalékos volt a fogyás. Erdélyen belül azonban a magyarok nagyobb arányban fogytak, mint a románok. Míg a magyar fogyást 13,5 százalékon mérték, a románok fogyása csak 10,7 százalékos volt. Barna Gergő szerint az adatok alapján megállapítható, hogy minél kisebb a magyarok aránya egy-egy településen, annál nagyobb a magyar lakosság számának csökkenése. Azokon a településeken, ahol a magyarok a lakosság tíz százalékát tették ki, esetenként harmadával is csökkent a magyar lakosság, a magyar többségű településeken viszont lényegesen kisebb volt a fogyás. A folyamatok egyfajta tömbösödést eredményeztek. A romániai magyarok többsége ma olyan településen él, amelyen a magyarok alkotják a többséget. Az erdélyi magyarság 38 százaléka székelyföldi lakos. Kilencvenezer magyar roma Kiss Tamás, a kötet társszerzője a fogyás összetevői között természetes népmozgalmi folyamatokat, az intergenerációs asszimilációt, nemzetiségváltást és migrációt vette számba. Kifejtette, hogy a természetes népmozgalmi folyamatok, azaz a születések és elhalálozások aránya tekintetében nincsen számottevő különbség a román lakosság és a magyar lakosság között. Az intergenerációs asszimiláció fogalmát úgy magyarázta, hogy vannak olyanok, akiket a – sok esetben vegyes házasságban élő – szüleik még magyarként írattak be a korábbi népszámlálásokon, ők maguk azonban felnőttkorba érvén már románnak vallják magukat. A nemzetiségváltás folyamatának a sváb-magyar, roma-magyar és román-magyar vonatkozásait is megemlítette. Kiss Tamás szerint Erdélyben mintegy 150 ezer roma beszél magyarul, közülük 90 ezer magyarnak is vallja magát. Pontos adatok, megvalósítható jövő Az eseménynek a Markó Béla miniszterelnök-helyettes által vezetett Koós Károly Akadémia Alapítvány adott otthont. “Aki pontos adatokat tud előtárni, az képes a jövőt is megvalósíthatóan megtervezni” - jelentette ki nyitóbeszédében Markó Béla. A politikus a hazai magyar tudományos életben kimutatható fejlődésre hívta fel a figyelmet. Példaként a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetet említette, amely, mint fogalmazott, mára már az erdélyi magyar tudományos élet nélkülözhetetlen részévé vált. „Az intézet létrehozásáról szóló kormányhatározat valamikor 1999. körül született meg hosszú vajúdás után, és utána még jó néhány esztendőnek el kellett telnie, hogy végül maga az intézet létrejöjjön” – emlékeztetett Markó Béla. Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest) 2016. február 26.Új alelnöke van az RMPSZ megyei szervezeténekRégi-új elnöke és új alelnöke van az RMPSZ, azaz a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Szatmár megyei szervezetének. A csütörtöki tisztújító küldöttgyűlésen megjelenők egyhangúlag választották vissza Baranyai Tibor elnököt és nevezték ki alelnöknek Gál Gyöngyit. Gál Gyöngyi főtanfelügyelő-helyettes Szász Piroska korábbi főtanfelügyelő-helyettestől „örökölte meg" az alelnöki tisztséget: a 10-es Számú Általános Iskola jelenlegi igazgatója nem kívánta továbbra is betölteni az alelnökséget. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kirendeltségének épületében megtartott ülésen a régi-új elnök azon véleményének adott hangot, hogy „sikeresen ki tudtuk használni a tanfelügyelőségi pozíciókat", célként pedig „jövőbelátó oktatás" megvalósítását tűzte ki. Gál arra az aggasztó folyamatra hívta fel a figyelmet, mely szerint „a magyar oktatás egyre több diákot veszít a VIII. osztály után. Ezek a gyerekek sem az elméleti, sem a szakiskolákban nem folytatják a tanulást". Elmondta továbbá, hogy márciusban speciális képzést szerveznek a román tanároknak, mert a gyerekek sajnos továbbra sem tanulnak meg rendesen románul az iskolákban. A gyűlésen tiszteletét tette Pataki Csaba RMDSZ-es szenátor, aki gratulált az elért eredményekhez és további korrekt partnerséget ígért. Meggyőződésének adott hangot, hogy jobb kommunikációra van szükség és kiemelte a tanárok, pedagógusok továbbképzésének fontosságát. „Egyensúlyt kell létrehoznunk a többi kisebbséggel, mert a rivalizálás egyikünknek sem használ", hívta fel a figyelmet. Gindele Imre, a nagykárolyi Simion Barnutiu Szakiskola igazgatója emlékeztetett arra, hogy a magyar kormány a tavalyi évet a határon túli szakképzés évének nyilvánította, melynek keretén belül az RMPSZ stratégiát dolgozott ki, amely könyv formájában is testet öltött. Az általa vezetett intézmény öt millió forintos támogatást is megnyert, amiből két lakatosműhelyt alakítottak ki és szereltek fel. Kóczinger Éva dióhéjban leltárt készített a szatmári diákok és pedagógusok által tavaly elnyert RMPSZ-díjakról. Ezek szerint a tavaly Ezüstgyopár-életműdíjat kapott három pedagógus, Doloczky Márta, Nevelits Gyöngyvér és Mészáros Lőrincz, Bolyai Farkas-díjat Schefler Barna és Schefler Gergő, Koós Károly-díjat Kovács Péter, Mákvirág-díjat pedig a két Schefler-testvér továbbá Baranyai István Dávid és Heidenhoffer Erhard. Baranayi Tünde az RMPSZ szatmári szervezete által szervezett tanfolyamokról ejtett néhány szót, csalódottságának adva hangot, hogy több is az érdeklődés hiánya miatt maradt el. A beszámolókból kiderült továbbá, hogy tavaly a szintén magyar kormánytámogatással működő Erzsébet-tábor program keretein belül húsz, 8-12 éves szatmári diák táborozott a Balaton-parti Zánkán és ugyancsak húsz 12-18 év közötti gyerek a székelyföldi Ivóban. Végezetül döntés született arról is, hogy a Szatmár megyei szervezetet Baranyai Tibor elnök, Gál Gyöngyi alelnök, Miclaus Judit programfelelős, Gnándt Zoltán és Muhi Sándor képviseli majd az országos közgyűlésen. szatmar.ro 2016. július 28.A nemzeti avantgárd szobrászóriásai – Megnyílt a Műcsarnok Szervátiusz-kiállításaMegnyílt a Budapesti Műcsarnokban az eddigi legátfogóbb kiállítás Szervátiusz Jenő és fia, Szervátiusz Tibor életművéből. Először vizsgálja átfogó közös kiállítás Szervátiusz Jenő és fia, Szervátiusz Tibor szobrászművészetét: a Budapesti Műcsarnok Két szobrász, két nemzedék című tárlata kedden nyílt meg az intézmény Ágak című kiállításegyüttesének részeként. „A két szobrász életművét még sosem tekintette át a mostanihoz hasonló mélységű, közös tárlat, és a Műcsarnokban találkoznak először nagyobb mennyiségben az Erdélyben mAradt és a Magyarországon őrzött Szervátiusz-munkák is” – emlékeztetett a megnyitón Szegő György művészeti igazgató, aki Fekete Györggyel, a Magyar Művészeti Akadémia elnökével együtt személyesen is köszöntötte a 86. születésnapját ünneplő Szervátiusz Tibort. Temesi Ferenc író nyitóbeszédében a „magyar szobrászat kettős templomtornyaiként” jellemezte a két Szervátiusznak, a „magyar nemzeti avantgárd szobrászóriásainak” művészetét. Szervátiusz Jenő egy oldal szalonnával vágott neki a Párizsba vezető útnak, „ez a két év volt az egyeteme” – idézte fel az író, hozzátéve: a szobrász Erdélybe „hazatérve magát Erdélyt hozta haza”, és olyanokkal tanult tovább, mint Koós Károly vagy Nagy Imre. „Alkotott kőbe, fémbe is, de faszobraiban az erdélyi erdők mondanivalója is benne van” – méltatta Szervátiusz Jenő művészetét Temesi Ferenc. Mint fogalmazott: „Organikus szobrászat ez, amely megmutatja, hogy hagyomány nélkül nincs megújulás; csak egy régebbi, eddig figyelemre sem méltatott hagyományt kell felfedezni, miként Bartók tette a népzenével.” Temesi Ferenc elmondása szerint Szervátiusz Tibor a legjobb helyre született, apja ugyanis mindenre megtanította, ami a szobrászatban tanulható. Más munkák mellett kiemelte Szervátiusz Tibor Tüzes trón című Dózsa-szobrát, Kolozsvári Krisztusát, illetve Ady-portréját is. A Rockenbauer Zoltán által rendezett Szervátiusz-tárlat október 16-ig látogatható a Műcsarnokban, ahol kedden nyílt meg az Ágak című kiállításegyüttes másik két tárlata, a Természetművészet-változatok, amely az irányzat kiemelkedő kortárs magyar és nemzetközi alkotóinak munkáit mutatja be, valamint az Ázbej és Ázbej című, az építész Ázbej Sándor, illetve fia, a képzőművész Ázbej Kristóf életművét bemutató kiállítás is. Krónika (Kolozsvár) 2017. május 6.A „szalonképtelenség” élő erdélyi klasszikusa (Beszélgetés Orbán János Dénes költő-irodalomszervezővel)A kilencvenes évek kultuszköltője volt, egyetemi tananyag, egy időre mégis kiszállt a mindennapi irodalomból. A mai magyar irodalom legvisszhangosabb szervezője, Orbán János Dénes újra ifjonti tűzben ég, a partvonalon elfoglalt helyéről pedig előbb-utóbb regény születik. – Soha nem számított tájba simuló típusnak, de azért aligha arról álmodott, hogy egyszer ön ellen tüntet a magyar irodalom egy része… – Kis híján felröhögtem, amikor meghallottam az ellenem, illetve az általam irányított íróakadémia ellen készülő tüntetés hírét. Vajon mit mondott volna megboldogult édesapám, hogy fia akkora hatást gyakorolt a kortárs magyar irodalomra, hogy tüntetnek is ellene – futott végig bennem. Amikor belevágtam ebbe, tudtam, mi vár rám, biztos voltam benne, hogy lesznek, akik ekkora projektet, illetve a rá szánt pénzösszeget nem hagyják szó nélkül. A mai világ amúgy is arra tart, hogy ha valaki a teljes vagyonát egy árvaházra hagyná, a nyilvánosság tíz százaléka akkor is valami sanda szándékot vélne a háttérben. Számítottam a támadásokra, a karaktergyilkossági kísérletekre, a digitális gyűlölet megnyilvánulásaira. – Fel lehet készülni egy ilyen harcra? – Nem először vívok hasonló csatát. Akkor is heves ellenkezések voltak, amikor a kilencvenes évek második felében az Előretolt Helyőrség berobbant az erdélyi magyar irodalomba. Néhai Tempfli József püspök kiátkozott bennünket az egyházból Sántha Attilával együtt az ifjúság irodalom útján való megrontásáért. Ma is tartom: adná az Isten, hogy az ifjúság az irodalom által romoljon meg. Amikor 1995-ben ellentét alakult ki Markó Béla – akkor a Mentor Kiadóban és a Látó folyóiratban volt érdekelt – és az Erdélyi Híradó Kiadó vezetője, Szőcs Géza között, többedmagammal utóbbihoz csatlakoztam. Sokan politikai állásfoglalásként kezelték, holott arról volt szó, hogy Szőcs Géza kínált a fiatal íróknak rokonszenvesebb ajánlatot. Úgy, hogy kormánytámogatás sem volt. – Mi volt a gond akkoriban? – A nevünkhöz fűződő irodalmi paradigmaváltás része egyféle irodalmi-szexuális forradalom volt, ami az erdélyi közönség konzervatívabb részének nem tetszett, bár az ifjúság rajongott értünk. Ez aránylag hamar megváltozott, amint konszolidálódtunk, megkerülhetetlenné váltunk, kiderült, hogy nem csak a szájunk nagy, de műveket is leteszünk az asztalra. Épp az idősebb írók álltak a pártunkra Szilágyi Istvántól Kányádi Sándorig, ezt követően ritka hosszú irodalmi béke „tört ki” Erdélyben. A másik konfrontálódás az L. Simon László által kitalált Fiatal Írók Szövetsége 1998-as megalakulásához köthető. Tehetséges, de akkor még névtelen fiatal írók tömörültek köréje, ő megkeresett, hogy társuljak, mert az Előretolt Helyőrség akkor olyan befutott fiatal írókkal dicsekedhetett, mint Sántha Attila, László Noémi, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, György Attila és Molnár Vilmos. Amúgy akkor is a József Attila Kör lobogtatta legfőképpen a politikai térnyerés és favorizálás veszélyét. – A lázadó, polgárpukkasztó, pár évre kocsmárosba is átcsapó Orbán János Dénesen fogtak az idők, vagy elmentek mellette? – Húsz év alatt változik az ember. Általában az szokott bekövetkezni, hogy az ifjonti tűz kihuny, az ember professzionálisabb, egyre kevésbé lelkes. Volt néhány évem, amikor csömört éreztem az irodalmi életben zajló dolgok iránt, ezért is vágtam bele a vendéglátásba. Talán azért is, mert addig túl könnyen pottyant az ölembe a siker, s bár nem akarom letagadni a tehetségemet, jó adag szerencse is kellett a kilencvenes évek díj- és elismerésözönéhez. Amit a kilencvenes évek első felében véghezvittünk, azt a bizonyos irodalmi-szexuális forradalmat, más is megcsinálta volna előttünk, csakhogy őket nem hagyta a cenzúra. Mi viszont leírhattunk bármit, és le is írtuk. Ehhez mind-mind szerencse is kellett. Most viszont újra azt az ifjúi tüzet érzem magamban, a polgárpukkasztó attitűd nem múlt el belőlem. – A Swedenborg kávéház vagy a Janus Pannonius-apokrifek „szalonképtelensége” valóban ezt jelzi. Nem gondolt arra, hogy többnyire másként nyilvánul meg egy húszesztendős fiatal, és másként egy konszolidált negyvenéves? – A huszonéves feladata, hogy lázadjon és végrehajtsa az irodalom legnagyobb forradalmait, lásd Janus Pannonius, Petőfi, Ady. Olyat kell tenniük, hogy utánuk már ne lehessen visszatérni a megelőző korok gyakorlatához. Sajnos, mi, a kilencvenes évek nemzedéke voltunk a legutóbbi paradigmaváltó generáció. Azóta megszelídült az irodalom, és ez nem jó, mert ha állóvízzé alakul, unalmassá válik. – A legvadabb patak is megszelídül néha, s ha újabb akadály kerül az útjába, megint „megmérgelődik”… – Szőcs Géza kifejezésével élve: ezt a jelenséget figyeljék a hidrokurtizánok. – Nem szembesült azzal a jó szándékú intelemmel, hogy negyvenévesen ideje megkomolyodni? – Nem, de ne feledjük, hogy én Faludy György tanítványának számítok, aki még kilencvenen túl is fenegyerekeskedett. Szívesen konszolidálódnék, csak lenne már kinek átadni a stafétabotot. Mert szomorú, de még mindig a mi nemzedékünknek kell időnként felháborodottan felbukkannia, hogy megmozduljanak az irodalom állóvizei. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek tehetséges és jó írók, de olyanok nem jelentkeztek, akiknek színre lépésekor azt érezzük: megváltoztatják a világot. Amióta a polkorrektség az irodalmi prérit is dominálni kezdte, a fiatalok nem mernek leírni bizonyos dolgokat, attól tartva, hogy az irodalomhatalmat birtokló – publikációk, díjak és ösztöndíjak fölött rendelkező – idősebbek az útjukba állnak. Ez az öncezúrára kényszerítés pedig gyilkos tud lenni. Bár én adott pillanatban kultuszköltőnek számítottam, és egyetemi tananyagnak, olvastam későbbi visszhangokat, miszerint szexista vagyok. Ez a polkorrekt terror oda vezetett, hogy ma nem nagyon találunk merész erotikus lírát felvonultató fiatalt, pedig a nemiség a mai fiatalok életének is központi témája. Ugyanez érvényes a közéleti, filozófiai, lélektani témákra is. Olyan fiatalok érzik máris, hogy veszíteni valójuk van, akiknek egyelőre még semmijük sincs. – A harmadik, éppen aktuális csatája honnan eredeztethető? – Már egészen fiatalon foglalkoztatott a tehetségkutatás, a kolozsvári egyetemisták Bretter György irodalmi körének elnökeként pedig feladatom volt keresni költészettel kacérkodó tehetséges fiatalokat. Az irodalmi jövőre érdemeseket pedig felkarolni, hozzásegíteni az első publikációkhoz, debütkötethez, „így járt” például az egyik legjegyzettebb költőnk, Szálinger Balázs. Ugyanakkor sok olyan írói, művészi sorsot láttam, amely az anyagiak hiánya miatt ment félre. Mindezt mélységesen igazságtalannak éreztem. Ezen helyzetek felszámolását célozza az a javaslatcsomag, amelyet a magyar miniszterelnök kulturális főtanácsadója – akinek munkaköri leírása, hogy előremutató tervezeteket közvetítsen a Miniszterelnöki Hivatal felé –, Szőcs Géza elé vittem. Közel másfél év után alakult meg a Kárpát-medencei Tehetséggondozó, annak első elemeként pedig az Előretolt Helyőrség Íróakadémia. Tényleges tevékenységünk 2016 júniusában kezdődött. – Milyen megoldásokat kínál ez a csomag? – Például a kárpátaljaiaknak szánt külön pályázati rendszert, amely a helyi jövedelmek többszörösét jelentő ösztöndíjak elérését teszi lehetővé. Figyelünk azokra az ismertté vált, de egzisztenciális értelemben támogatásra szoruló fiatalokra is, akik eddig ilyen-olyan munkahely mellett „félállásban” hozták létre alkotásaikat. Egy egyéves ösztöndíjért még nagyon kevesen adják fel állásukat, de egy hároméves ösztöndíj már elég lehet ahhoz, hogy ne kényszerüljenek újra visszahúzó állásokba. Ezeket a mentorokat azért is képezzük, hogy egy idő után a legjobbak átvegyék a helyünket, munkaszerződéses oktatóként illeszkedjenek a rendszerbe. – Megpróbálták megismertetni célkitűzéseiket, netán érdekeltté tenni a projektben azokat is, akik ma hangosan kifogásolják a KMTG létét? Akár az „urambátyámozás” vádját is kivédendő... – Muszka Sándor barátom és írókollégám mondta: ezekkel vitatkozni olyan, mint ha a rádióval beszélnél. Mi mindenkit, mentort és pályakezdőt egyaránt pályázati úton vettünk fel, az első körös pályázati feltételeknek pedig a fiatal írószervezetek szinte valamennyi tagja megfelelt. Arról nem tehetek, hogy egyesek úgy érezték, feltétlenül bojkottálniuk kell a kezdeményezést. – Van e tevékenységnek mérhető, számon kérhető dimenziója? – A tavaly karácsony előtt megjelent Enumeráció című antológiában közel 700 oldalon már az íróakadémia valamennyi mentora és pályakezdője szöveggel jelentkezett. Ennyi idő alatt senki sem várhatta el, hogy debütkötetek sokaságával dobbantsunk, ahhoz esetenként három év tanulás sem elegendő. Ennek ellenére idén ősszel kettővel előrukkolunk, jövőre pedig további négy-öttel. Mentoraink és oktatóink írásra is szerződtek, így karácsonyig húsz körüli lesz a könyvtermésünk, ami tárgyszerűen is bizonyíthatja az íróakadémia létjogosultságát. Idei projektünk irodalmi-kulturális melléklet előállítása, amelyet azokhoz a napilapokhoz kívánunk csatolni hétvégi mellékletként, amelyek igényt tartanak rá. Igényes irodalmi portál létrehozása is szándékunkban áll. – Mindezt egy szinte teljes egészében Erdélyből származó csapat irányítja. Találkozott már az „erdélyi maffia” bélyeggel? – Csak félig szánom viccnek: nem tehetek róla, hogy rendkívül tehetséges emberekkel barátkozom. Az is diszkrimináció lenne, ha azért szorulna ki valaki egy kezdeményezésből, mert történetesen a projektvezető barátja. Ők nélkülem is megállnák a helyüket. Persze nem vitás, egy ilyen csatába csak akkor megy bele az ember, ha vannak harcostársai. Mi nyitottak voltunk, másokat is szerettünk volna bevonni az oktatásba, de visszautasítottak. Vagy mert kétségeik voltak, vagy ki akartak maradni egy esetleges politikai balhéból. Igyekszem egyfajta erdélyi felsőbbrendűséggel nézni a folyamatot, és időnként hüledezem, miként lehetséges ilyen mértékű megosztottság, hogy vérre menőnek kezelnek dolgokat, amelyek amúgy nem vérre mennek. Létünk, művészetünk lényegét ugyanis nem ezek határozzák meg, még ha a minőségét részben igen is. Nézelődöm, és időnként beszólok a partvonalról, ahonnan a legjobb a rálátás a terepre. Még az is lehet, hogy egyszer egy regény születik belőle. Orbán János Dénes Költő, prózaíró, irodalomszervező. Brassóban született 1973. július 4-én. Iskoláit szülővárosában járta, Kolozsváron szerzett magyar–angol szakos diplomát, majd bölcsésztanulmányait Szegeden és Bécsben egészítette ki. 1994–1998 között a Bretter György Irodalmi Kör elnöki tisztségét töltötte be. Egyetemi oktatói munkája mellett az Előretolt Helyőrség főszerkesztője (1995–2000), az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője és ügyvezetője (1995–1998), 1998–2014 között igazgatója. 2006–2012 között az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke. A kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávézó alapítója (2002) és tulajdonosa 2014-ig. A Magyar Idők napilap kultúrrovatának vezetője. Több műfajban is publikál: vers, próza, paródia, kritika, esszé, tanulmány, szín- és bábdarab, műfordítás, publicisztika. Díjak, kitüntetések: a Romániai Írók Szövetségének debütdíja (1996), Faludy György-díj (1999) és Petőfi-díj (2000) a Hivatalnok-líra című kötetért (1999), Budapest Költőversenyének Fő- és közönségdíja (2000), Herder-ösztöndíj (Kertész Imre jelölésére, 2000), József Attila-díj (2002), a Romániai Írók Szövetségének Koós Károly-díja (2007), Magyarország Babérkoszorúja díja (2014). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
